2016. augusztus 27., szombat

Új design!

Sziasztok! A blog szerkesztés alatt van, szóval kérlek, ne vegyétek figyelembe most a designt. 🙂

2016. augusztus 17., szerda

Könyvborító

Sziasztok Drágáim! Most Lia új mesterművét mutatom be nektek. A Fantáziakuckó bloggere megajándékozott engem egy csodálatos könyvborítóval. Mit gondoltok? Lesz valaha a történetből igazi könyv? :)




2016. augusztus 15., hétfő

7.rész


Fal fehér és rákvörös
* Michael*

Figyeltem, ahogy Fanny eltávolodik, elhajtja a patak fölötti növény "függönyt", és végképp eltűnik a szemeim elől. Vagy két percig csak álltam, és próbáltam felidézni, felfogni, mi is történt, miket csináltam az utóbbi 2-3 órában. Amint  Nida (Fanny) síró, vörös arca megjelent a szemeim előtt, összeszorult a szívem. De amikor az ölelkezésünk jutott az eszembe! Hát majdnem összeestem.
- Hogy lehetek ekkora barom?!- mondtam hangosan, miközben megfordultam, és a fa felé vettem az irányt. Annyira szégyelltem magamat, hogy a fejemet a fába kezdtem el ütögetni. A harmadik koccanás annyira erős lett, hogy ott maradt a fa kérgének a nyoma a homlokomon, ami valljuk be, elég röhejes. Tántorogva, mivel nagyon fájt a buksim a hídra sétáltam, majd belenéztem a vízbe.
- Na nesze neked! Hát én nem hiszem el! Mekkora idióta vagyok. - homlokomon a bőr kissé szétnyílt, és "ömlött" belőle a vér. Fogtam egy zsebkendőt, fejemhez nyomtam. Te jóságos ég, gondoltam. Hogy lehettem ekkora idióta? Még csak ma ismertem meg, és én bolond, megöleltem, magamhoz szorítottam, és vájkáltam az életében. Ráadásul megfenyegettem, igaz, nem komolyan, de megtettem, ráadásul, becenevet is adtam neki. Holnap mindent el kell mondanom neki, és bocsánatot kérni. Elindultam vissza fához, felvettem a pulcsimat, megragadtam a gitáromat és a táskámat, majd én is kiindultam a parkból. Gondolataim viszont nem hagytak nyugodni.
- Most azt hiszi, hogy egy szoknya vadász vagyok! - mondtam szinte kiáltva, de nagyon nem kellett volna. Egy idős néni az egyik padon ült, kezében egy fagyit tartott. Mellette, talán kis unokája, aki egy kék triciklin ült. Engem bámultak kijelentésem után, ahogy rájuk néztem a rágógumi buborék, ami a fiúcska szájában volt kipukkadt, az egész gumi szétterült az arcán. A gyerekre néztem egy erőltetett mosollyal. Megszeppenve elkezdett ordítani, mint aki most látta meg először a napvilágot.
- Bocsánat, nem akartam megijeszteni. - mondtam zavarodottan az anyókának-
- Milyen világban élünk, hogy egy  12 éves fiú ilyeneket ejt ki a száján? Mit képzel maga?
- Még egyszer sajnálom. - Milyen 12? Nemsokára 16 leszek... na mindegy-
- Menjen innen, mert feljelentem a rendőrségen!
Amilyen gyorsan csak lehetett, eliszkoltam. Olyan vörös lehetett a képem, mint még soha. Ez a hét is jól kezdődik! Na, mindegy. Úgy sem tudják, hogy ki vagyok... legalább is remélem.
Éppen a helyi buszra vártam, mikor megláttam Harry-t az utca másik oldalán. Oda kiáltottam neki, de elfordította a fejét. Mi baja lehet ennek is? Átkeltem az úton, és Harry után siettem, mivel nem állt meg. Miért is állt volna? Utól értem, a kezemet a vállára helyeztem.
- Harry, miért nem állsz meg, ha hozzád beszélek, miért fordulsz el?
- Hagyj békén Michael.
- Mi bajod van? Valami rosszat csináltam?- kérdeztem értetlenül -
- Nem, te semmit. Én voltam az ostoba. - fogta fejét-
- Mégis mit csináltál? Mérges rád az igazgató nő?
- Nem dehogy. Más. Bántottam valakit, pedig csak segíteni akartam neki. Elkezdtem turkálni a múltjában. Egyértelmű volt, hogy nem akarja elmondani, de erőltettem, mire sírva fakadt. - az arcom lefagyott, megállt bennem ez ütő. Hát ezért sírt annyira Nida amikor kirohant az iskolából. Harry volt az aki megríkatta. -
- Kit sirattál már meg?- tettem fel a kérdést, mintha nem tudnék semmiről. -
- Ahh az új lányt Fanny White-ot. Ismered? - mondta unottan, miközben elvörösödött-
- Ja, osztály társam. Mit csináltál vele?
- Tudod bejött 6. óra után a D.Ö.K. terembe, hogy elintézzük a hiányzását. Ide adta az igazolást, a gyám hivatal pecsétje volt rányomva a papírra, a hivatal igazgatójának az aláírása, alatt. Nem értettem, hogy miért, ezért megkérdeztem tőle, de nem válaszolt. Csak mereven ült. Egy pár perc után felnézett, és én bolond továbbra is csak kérdezgettem. Lehajtotta a fejét, és már csak annyit láttam, hogy potyognak a könnyei. Továbbra csak kérdezgette," Jaj, Fanny mi a baj? ", szólongattam "Fanny".
- Figyelj, szerintem csak kerüld el egy ideig, aztán, ha nem tudod elkerülni a találkozást kérj tőle bocsánatot. Nagyon csendes, szóval nem fog keresni, jó szíve van, szóval meg fog bocsájtani az 100.
- Sirály. Meggondolom, köszi. - mondta már kicsit mosolyogva.
Akkor láttam meg az 5-ös buszt, vagyis azt, amelyik a lakásom utcájában áll meg.
- Figyu, nekem mennem kell, mert jön a busz. – intettem-
- Oké, szia.
- Ja és egyébként a húgodat leállíthatnád! Bántja az osztály társait, köztük Fanny-t is, megfenyegette a barátnőivel. - ezek a szavak már az út túloldalán hagyták el a számat, ezért nem hallottam a választ, de láttam, hogy kicsit elsápad a szőke.
Az 5-ös busz szépen robogott hazafelé, én pedig a ma történt dolgokon gondolkodtam, kezdve attól, hogy összekoccantunk Elizabeth-tel ének órán. Az egyik nő, aki mellettem állt meg is kérdezte nem vagyok-e lázas, annyira el voltam pirulva. Mennyi cikis helyzetbe kerülök emiatt a lány miatt! Mosolyodtam el, mikor már a kapuban álltam. Kis öcsikém a homokozóban játszott az ékszer teknősével, pont várat épített neki. Oda mentem hozzá, majd egy hatalmas puszit nyomtam a fejére. Tele lett homokkal a szám, hiszen tetőtől talpig olyan volt öcsim. Elszedtem tőle a teknőst, felvettem a kis homok szörnyet a karomra.
- Te Caren! Hogy hagyhatsz egy 5 éves gyereket felügyelet nélkül? Ráadásul az udvaron! - a ház fele indultam karomban a rugdalózó gézengúzzal, mivel nem kaptam választ. Benyitottam az első ajtón, de nővérem sehol sem volt. Az alsó fürdőszobába indultam, hogy lemossam Jimmy-t, de meghallottam valami zajt a konyhából. Letettem öcsémet a nappaliban, teknőst pedig az akváriumba.
- Na. Már nem tudtam elképzelni Caren, hogy hol lehetsz- mondtam a konyhába lépve, de nem láttam a nővéremet. Néhány lépést tettem, beleléptem egy tócsa meleg vízbe. A zoknim átázott. - Caren! Mi van itt a padlón? - Nyögéseket hallottam, és valaki engem szólítgatott. Fél fordulatot tettem, megláttam nővérem vöröses barna tincseit átázva a földön. Oda rohantam, az asztalhoz, ami mögött feküdt. Erőtlenül feküdt a földön, mint egy partra vetett hal. Mellette a 15l-es edény hevert, amiben mar nem volt víz. A gáz rózsából a lángok törtek elő. Nem tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Ordítani kezdtem Jimmy-nek, hogy hozza ide azonnal a telefont. Letérdeltem lány testvérem mellé, azzal a lendülettel arrébb rúgtam a fazekat, lekapcsoltam a gázt. Nővérem egész felső teste hólyagos, és vörös volt akár a főtt rák. Nem csoda, hogy meleg volt a víz, amibe beleléptem. Széttéptem nővérem kockás ingét, mivel tudtam, hogy mindig hord az ing alatt egy atlétát vagy egy trikót bármilyen meleg van. Odarohantam a szekrényhez, kivettem egy óriási selyem terítőt, ami hideg, a csaphoz mentem, ráengedtem egy csomó hideg vizet. Ráterítettem nővérem testére, majd a fagyasztó láda felé rohantam. Kivettem a jég akut, fagyis dobozt, és a legcsúnyábban megégett helyekre tettem.
- Hol van már az a hülye telefon Jimmy!!!! - ekkor megláttam öcsikémet, aki ijedten nézi nővérét telefonnal a kezében. - Add már ide! - téptem ki a kezéből, a mentőket tárcsáztam.
- Londoni mentő állomás. - szólt bele egy nő a telefonba-
- Jó napot. Kérem, azonnal küldjenek ki egy mentő autót a Grovehill 135-ös számra. A nővérem mikor hazaértem a padlón hevert a konyhában, úgy hiszem leforrázta magát, mivel nagyon forró és vörös az egész teste, néhány helyen felhólyagzott a bőre. Nincsen teljesen eszméleténél.
- Azonnal kiküldünk egy roham mentőt. Ön értesítse a szüleit, tegyen rá valami hideget.
- Ráterítettem egy hideg vizes terítőt, jég akkukat a súlyosabb helyekre.
- Rendben 10 percen belül kint lesznek. - mondta a hölgy a vonal másik végén-
- Köszönöm. - tette le a telefont, majd anyáékat tárcsáztam, miközben megfordítottam a jég akut.
- Szia Michael! Otthon vagy már kicsim?- szólt bele anya a telefonba-
-ANYA!!! AZONNAL GYERTEK HAZA! CAREN MEGSÉRÜLT! - ordította-
- Miért???? Mi történt????
- Magára rántotta a nagy fazékból a forró vizet, amíg nem voltam itthon. Már hívtam a mentőket. - mondtam már könnyezve-
- Nyugodj meg, nemsokára otthon leszünk.
- Ne itthonra gyertek, hanem a kórházba. Már hallom a szirénákat. De most leteszem. Kimegyek integetni nekik.
- Ne félj! Nemsokára ott leszünk. - Lecsaptam a telefont, kirohantam az utcára, hogy integessek a mentősöknek. A szomszédok kicsődültek, bambán nézték mi történik. A ház előtt megállt az autó, kiugráltak belőle a mentősök. Egy fiatal 30 körüli férfi táskával a kezében indult el felém. -
- Vigyél gyorsan a sebesülthöz!
- Tessék követni. - indultam meg a bejárati ajtóhoz-
Elképedve nézték, ahogyan nővérem fekszik a földön. Ráhúzták egy hordágyra, úgy tettek be a mentő autóba. Jimmy-t felkaptam, és odarohantam az egyik kedves szomszédunkhoz, oda adtam neki öcsémet kérve, hogy vigyázzon rá, és 2 mondatban elmondva, hogy mi történt. Az egyik mentős mondta, hogy üljek be az autóba, menjek velük. Nővérem mellé ültem, és figyeltem, ahogyan ellátták... A kórház mellett megállt a mentő, bevitték nővéremet a sürgősségire. Az orvos már jött a folyosón felénk, megállított engem, az ápoló pedig a műtőbe vitte Carent.
- Nagyon ügyes voltál, hogy azonnal hívtál minket. Honnan tudtad, hogy ezt kell tenned?
- Arra tetszik gondolni, hogy hívtam önöket? - ültünk le a műtő előtt a műanyag székekbe. -
- Nem, arra gondolok, hogy honnan tudtad, hogy hideget kell rátenni, és nem pamut, hanem selyem anyagot?
- Tudja doktor úr, jött egy lány az osztályomba, akivel pont ma beszéltem az égési sérülésekről. Mivel... az ő szülei, s testvérei tűzvészben haltak meg, elmondta, hogyan kell ellátni a hasonló sebeket. Nagyon érdekli őt a betegápolás.
- Szóval, akkor tőle tudod ezeket a dolgokat. Értem. Szeretnék beszélni azzal a lánnyal. Minden esetre nagyon ügyes voltál.
- Köszönöm, és kérem, vigyázzanak a nővérkémre .- mondtam miközben álltunk fel.
- Michael!- hallottam anya hangját a folyosó végéről. Rohantak felém apával, nagy ölelésekkel fogadtak. -
Mindent elmondtam nekik miután az orvos elment, nagyon megvoltak lepődve mindenen. Mikor mindennek a
végére értem, pont akkor nyílt ki a műtő ajtaja, és megpillantottuk Carent.

2016. július 20., szerda

News

Sziasztok bogyók! Mostantól Jessica Robinson néven fogom aláírni az írásaimat. Ha lejjebb görgettek, láthatjátok a profilomat, ahova kiírtam egy pár számomra fontos gondolatot. Remélem a ti szívetekbe is befúrja magát ez a pár sor.

2016. július 16., szombat

6.rész



          Az életem már egy nyitott könyv

 - Ezt komolyan így fogod elmesélni?!- mondta értetlenül Michael
- Igen, ezt tervezem. De ne szólj bele a mesébe, mert nem mondom tovább. Inkább dőlj neki a fának, és hallgasd. - ripakodtam rá kicsit a hallgatóra, miközben a kezemben szorongattam, és nézegettem a pici kagylót-
- Hol tartottam? Ja, meg van. Szóval. A gróf és családja nagyon jól éltek. Mindenük meg volt amire szükségük volt. Új építésű palota a tengerparton, üvegház az udvarukon, melyben gyönyörű virágok nyíltak, szoba lányuk. De egy valamijük mégsem volt. Nyugalmuk. A családot, mivel a gróf a király haragosa volt sok támadás érte. Ezen kívül az ikerpár idősebbik párja Susan nem szerette kishúgát Fanny-t, annak ellenére, hogy ikrek voltak, közeli volt a kapcsolatuk. Fanny sosem értette miért gonosz vele nővére. Miért taszítja el magától, ha meg akarta ölelni, miért buktatta fel fogócska közben. Talán, mert húgocskája tehetségesebb volt a táncban, vagy a zenében, esetleg a főzésben, sütésben? Senki nem tudta, viszont nem lenne lehetetlen megmagyarázni az irigység okát, mivel Fanny-t sokkal jobban szerette Mrs. Nancy White. De miért? Hogy lehet az, hogy egy anya jobban szereti az egyik gyerekét, mint a másikat, főleg, ha ikrei vannak. Fanny jeleskedett azokban a dolgokban, melyekben édesanyja. Mrs. White mielőtt hozzá ment volna Jonathan White grófhoz, előtte énekes-színész, és mű korcsolyázó volt. Susan-t felemésztette a féltékenység, ezért ahol tudta, testvérét bemártotta valamilyen bajba. Sam, az ikrek bátyja a birtok és a vagyon örököse kisebbik húga pártján állt mindig, ezért Susan neheztelt a fiúra. Bár a Susan hazugságai miatt Fanny-t minden gyerek megvetette, ellökte, kigúnyolta, soha sem volt egyedül. Mindig mellette álltak a szülei, bátyja, unoka testvére: Daniel. Az ikrek első hetüket töltötték az iskolában, amikor megjelent a gyerekek nagy bátyja: Carl (apai ágról) roham léptekben süvített be az iskolába. Megfogta a
két gyermek karját, kihúzta őket a lovas kocsihoz. A hintó hazáig vitte őket. Minden magyarázat nélkül. Amikor
kitárult az óriási bejárati ajtó, ijedt szolgák futkároztak jobbara-balra. Elizabeth, amint meglátta bátyját hozzá futott, ijedten kérdőre vonta, mi történt.
- Mi történt itt? Hol vannak anyáék?
- Emlékszel a bácsira, aki itt volt nálunk körülbelül 3 hónapja? Fehér lova volt, amit Ferrari-nak hívtak.
-A királyra? Igen emlékszem, de mi köze van neki ehhez a felforduláshoz? - könnyezett a kislány-
- Apával megvívott, és sportszerűtlen dolgokhoz folyamodott. Pont, amikor már kirántotta volna a király kezéből a kardot apánk, őfelsége egy kis tőrt húzott ki a csizmája szárából, azzal szúrta le apánkat. - mint a futótűz hatoltak e szavak végig a Elizabeth testén és lelkén. Se szó, se beszéd, felrohant a hatalmas lépcsőn a szülői hálóba, ahol az orvos pont lépett ki az ajtón.
- Nyugodjon meg kisasszony. Nem lesz semmi baja a nagyúrnak. Csak sokat kell pihennie. - mondta a doktor, mielőtt bármit is kérdezhetett volna akár Fanny, akár a szolgák.
Susan mit sem törődve, eltaszította Fanny-t az útból, berohant a szobába, ahol édesapjuk feküdt, anyjuk pedig zokogott.
Nem lesz semmi baj Nancy, a lovagi erényeknek köszönhetően, ha igazán becsületes a király akkor nem bánthat már minket. - nyugtatta a nemes úr feleségét -
......
Néhány hét elteltével viszont újabb baj történt. A grófot és feleségét a király elfogta, vár tömlöcében tartotta fogva. A gyerekek tehetetlenül sírtak otthon, míg Fanny-nak nem támadt egy ötlete, miképp szabadíthatná ki szüleit a fogságból. Sütött kenyeret, értékes bort hozott fel a pincéből, sajtot, szőlőt hozott a kamrából, majd ezt mind egy hatalmas kosárba tette. A családi ékszerekkel együtt. Fogta magát, majd elment a királyhoz. Az uralkodó meghatódott a kicsi lány bátorságán és elszántságán, ezért elengedte a nemesi párt. Alig maradt vagyonuk, de szabatok voltak, birtokuk és házuk is megmaradt. Éljenezték otthon a kis megmentőt, amitől Susan kisasszonyban még inkább forrt a gyűlölet. Egyik éjjel mikor már mindenki aludt, hatalmas sikításra ijedt fel a kastély népe. A  sikítást közvetlenül kiváltó ok, nem volt más, mint a füst, és a tűz. Szürke lepelként borította az egész kastélyt a füst. A lángok felcsaptak. A tető, mintha nem is lett volna, úgy elégett néhol pedig beomlott. Fanny és Susan bátyjuk szobája felé igyekeztek, amilyen gyorsan csak lehetett, amikor az egyik főfal eldőlt, szinte minden beomlott körülötte. A tűz tovább terjedt. A kislányok szaladtak a szülők hálója felé, amikor pont elérték volna a folyosót, mely a szobához vezet, egy óriási fa gerenda Elizabeth feje fölül a föld felé zuhant. Fanny megdermedt a félelemtől, ezért mozdulni sem bírt, míg egy erős lökést nem érzett hátán. Nővére lökte el a leeső tárgy útjából, ami Susan-t betemette. Sírva rohant az égő gerendához a megmenekült lány, mely alatt ott feküdt nővérkéje, aki az előbb megmentette az életét. Egy másik bottal próbálta megemelni a fa szerkezetet, ami egy 7 éves kislány számára lehetetlen volt. A füst, az oxigén nélküli levegő lassan elvette a kétségbe esett kislány eszméletét, földre rogyott.
Szemei könnyel teltek meg, magából kikelve, őrjöngve kezdett szaladni a ház felé, melyben családja többi tagja volt. Ezt viszont Carl bácsikája megakadályozta, ki magához ölelte unokahúgát.
A baleset vagy merénylet, nem lehet tudni, azóta már lassan 8 év telt el. Fanny ezalatt az idő alatt  9 nevelő szülőnél, és egy árvaházban is "nevelkedett". Család, barátok és vagyon nélkül. Nem elég neki a bűntudat, hogy csak ő élte túl ezt a tragikus éjszakát, de még a felnőttek is sújtották őt emiatt. Senki sem akartak egy ilyen lányt örökbe fogadni, miután a hirdető táblákon megjelentek a tények, melyek a White kastély pusztulását mesélte el. Bár haszna lett volna, ha kézbe veszi valaki a sorsát, mivel nem csak a házkörüli munkákban tudott volna segíteni Fanny-ka, de a zongorázással, hegedüléssel, énekléssel, korcsolyázással, és a gitározással is kereshetett volna pénzt. De ehelyett inkább csak szidták és ütöttek a lányt nevelőszülei, míg a vére ki nem serkent. - ekkor már nem bírtam tovább. Könnyeim ismét csak vissza hoztak a valóságba, és ez a fájdalmas mese nem egy horror sztori, hanem egy igaz, megtörtént eseménnyé vált újból. A kagylót szorongattam, próbáltam megnyugodni-
- Hát röviden ennyi a történet. Ez vagyok hát én. Egy lány, aki miatt meghalt egy egész család, hagyta, hogy felgyulladjon egy gyönyörű kastély.
- Te butus. - mondta Micheal is könnyeit csepegtetve. Hirtelen magához ölelt, megszorított- Nem a te hibád. Hogy tehetett volna akárki bármit, nem hogy egy lány gyerek?! Ez mind igaz, amit most elmondtál?
- Komolyan azt hiszed, hogy ilyen dologban tudnék neked hazudni? - tettem hátára a kezemet-
- Nem. Dehogy gondolom. - Vagy egy percig csak sírtunk, illetve én sírtam, ő talán csak könnyezett. Szépen lassan elváltunk egymástól, majd Micheal szemébe néztem. -
- Jó, mondjuk ezt képzeld el egy modern változatban. A börtönt pincének, lovas kocsit autónak, kastélyt pedig egy nagy háznak. Na meg a királyt az apám munkáltatójának - próbáltam ezzel egy kis vidámságot a szituációba
vinni -
- Ezt kérlek, ne mond el senkinek. - mondtam komolyan-
- Megígérem., de ígérd meg, hogy mindent részletesen elfogsz nekem mondani, amit csak tudsz. - mondta "fenyegetően"-
- Oké
- Hát csak annyit tudok mondani, hogy a te mesédhez nem kellenek kard csapások, sárkányok. Ez így ahogyan van tragikus.
- Valóban az. És megígérem, mindent elfogok mondani, ha lesz rá alkalmam. - akkor vettem észre, hogy,
megszólalt a nagyharang, ami azt jelentette, hogy nemsokára indul is az utolsó buszom, ami Windsorba viszi. - Rohannom kell a buszhoz, ez az utolsó járat ma. Köszönök mindent Michael.
- Én köszönöm a bizalmadat, elkísérjelek?
- Dehogy is, nem kell - kaptam fel a táskámat, levettem a hátamról a pulcsimat, amit odadobtam neki. Teljesen megszáradtak a ruháim a mesélés alatt. - Majd holnap találkozunk-
- Holnap mikor ér be a buszod?
- Körülbelül hétre, ha minden igaz. - mondtam értetlen kedve-
- Majd kimegyek eléd. Van még néhány dolog, amit el kell mesélnem az iskoláról. Ja és ne felejts el a holnapi töri dogát.
- Milyen dolgozat?
- Görögország első leckéje. - mondta röhögve-
- Király! Vásároljak be, pakoljam ki a többi dobozt és tanuljak. - Ma se kerülök hamar az ágyba. -
- Ja, de nekem is mennem kell, mert a nővérem leszedi a fejemet. Vigyázz magadra hazafelé.
- Rendben, te is, és ne hagyd, hogy a szüleid vagy a nővérkéd leszidjon, mert nem vagy még otthon- nyújtottam rá a nyelvemet viccelődve, megfordultam, és a tó, majd a buszmegálló felé vettem az irányt.
Nagy nehezen elértem az utolsó buszomat, vagyis a fél 7-eset. Mint reggel, ismét nem tudtam leülni. De nem nagyon érdekelt. Fülhallgatómat bedugtam a fülembe, és beindítottam a zenémet. A busz elindult, én pedig csak bámultam ki a fejemből, még a többi korombeli fiú és lány fecsegett és nevetgélt egymással. Addig folytattam ezt a tevékenységet, amíg a sofőr be nem mondta a mikrofonba: következő megállónk: Datchet külvárosa. Felkaptam a fejemet, mivel tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy nemsokára elhaladunk a The Queen Mother Reservoir mellett ( Windsor, és London között elhelyezkedő víztározó). Nagyon szerettem ezt az útszakaszt, hiszen négyen kedveltem a vizet, és a kacsákat, egy vízi madarakat, akik itt laktak a tónál. Ámulatba ejtett a csillogó tó vize, a kicsi halászhajók. Addig, addig bámultam ki az ablakon, míg a fák el nem takarták a tájat. Átmentünk a River Thomes-i hídon, majd elrobogtunk a Windsor vár mellett. Nem tudom hogy miért, de csodáltam a lovagokat, grófokat, királyokat, íjászokat, viadalokat, kard csatákat, várakat, és egyéb középkori kultúrával kapcsolatod históriákat és legendákat. Ezért is voltam nagyon boldog, amikor mostani nevelő szüleimhez, vagyis a nagynénémhez, és bácsikámhoz kerültem Windsorba. Ráadásul  amikor megtudtam, hogy Londonba fogok iskolába járni, az csak hab volt a tortán. Hiszen minden korombeli lány ilyen helyre vágyik... Amint leszálltam a buszról gond ütött bennem: vajon mit fognak mondani a nagy nénimék, ha meglátnak. Hiszen a cipőm még mindig nyirkos volt, nagyon sok az idő. Pontosan negyed 8 múlt. Ajj ajj.-Lehet, hogy kellene valamilyen pék sütit hazavinni vacsira, úgy is itt vagyok a pékség mellett. - mondtam halkan-Bementem hát a Ben's Bakery nevezetű üzletbe, ahol 11£-ért vettem egy bagettet, két kakaós csigát, 1 l tejet, és 10 zsömlét. Reméltem, hogyha így állítok haza, akkor már nem lesznek mérgesek nevelő szüleim annyira nagyon, ...ahogy a házunk elé értem, kinyitottam a kiskaput, majd becsuktam magam után. Kiscicám Maxiking köszöntött a bejárati ajtónál, és hozzám simult. Vagyis inkább a szatyorhoz, amiben a tej volt.- Nem kapsz.... Na, jó majd később. - simogattam meg kiscicám fejét, aki boldogan nyávogott. Elővettem a kulcsot, mivel az első ajtót mindig bezárjuk, és benyitottam.
- Megjöttem!!!- egy nagy csattanást hallottam a konyhából, ami nagyon rosszul hangzott-
- Fanny-Elizabeth White! Mégis hol jártál te idáig?- mondta nagynéném mérgesen, a konyha ajtóban állva. De amit  abban a pillanatban tett, na, kérlek, arra aztán nem számítottam.    

2016. július 3., vasárnap

Design

Ez úton szeretném  Szimynek megköszönni ez a remek kinézetet, fejlécet. Nagyon sokat dolgozott vele, minden tőle telhetőtt megtett, szívét lelkét beletette a készítésébe. Itt megtalálod(katt) az oldalukat, nagyon ügyesek. Kritika, Design, Fejléc, Könyvborító készítéssel foglalkoznak. Ha van valamelyikre szükséged, nézz be hozzájuk.

2016. június 30., csütörtök

5. rész



Patakzó könnyek


 - Fanny! Fanny! - szólongatott Harry továbbra is. De nem tudtam kilépni a gondolataimból, bármennyire is akartam. Minden, ami eddig velem történt, végigfutott az agyamon. A jó és nevetéssel töltött pillanatok, és a könnyekkel, szoruló szívvel töltöttek. Megpróbáltam magamat olyanra formálni, amilyen nem voltam, csak azért, hogy megkedveljenek, hogy a másságomat és a fájdalmamat végre elrejtsem az új emberek elől.
   Gondolataimból két erős kar rántott ki. A kezek a vállaimon nyugodtak, gyengéden szorítottak és ráztak. Felemeltem lehajtott fejemet, s láttam Harry arcán az aggodalmat és az értetlenséget, amik azonnal rádöbbentettek, mit is tettem. Megmutattam a gyengeségem egy olyan fiúnak, akit alig ismerek, akiben még nem bízhatok.
 - Fanny!? Minden rendben? - hallottam a kérdést, mire bólintottam. De kérdem én: hogy lehetne minden rendben? Hogy? Hogyan lehet ilyen buta kérdést feltenni?!
   Nem bírtam tovább. Felálltam, megragadtam a táskámat és a kitöltendő papírokat, majd a fiúra néztem. - Bocsáss meg, de mennem kell. Ezeket majd otthon kitöltöm. El kell érnem  a buszomat.
   Nem vártam meg, mit felel, csak elindultam az ajtó felé. Kirántottam azt, majd hátra se nézve kimentem rajta. Becsapódott mögöttem. Lassú léptekkel a lépcső felé vettem az irányt; egyre gyorsabban és gyorsabban haladtam. Rohantam a kijárat felé, el akartam hagyni ezt a helyet, lezárni ezt a napot.
   Már a portánál voltam, mikor nekimentem valakinek, akinek leesett a hátáról a táska. Félig hátrafordultam megnézni, lett-e baja az "áldozatomnak", de patakzó könnyeim nem engedtek látni. Teljesen az akkorra már álló személy felé fordultam, ajkaim elejtettek egy halk "bocsánat"-ot.
   Száznyolcvan fokos fordulatot vettem és kirohantam az ajtón. De nem a buszmegálló, hanem a park felé vittek a lábaim. Mindenki, aki mellett elhaladtam, utánam fordult, kitágult szemekkel. Nem is csoda. Felduzzadt, vörös szemeim voltak, melyekből a sós ízű lé ömlött. Biztos megijesztettem volna egy kisgyereket, ha meglát. A parkban lelassítottam, majd teljesen megálltam. Ruhaujjammal, ami, tudom, nem túl nőies, de ez engem abban az élethelyzetben nem zavart, megtöröltem az arcomat. Egy tó mellett megálltam, és felfigyeltem egy kacsára, ami tőlem nem messze bújt be a nád közé. Odamentem, ahol láttam a madarat elrejtőzni, gondolván, adok neki a szendvicsből, amit nem ettem meg. Akkor vettem észre, hogy ahova a kis szárnyas ment, nem a nád sűrűje volt. Egy kicsike patak folyt a tóba, ami nem látszott a bokroktól és a faágaktól. A patakpart két oldalán egy-egy fa állt, amiknek ágairól lepelszerűen omlott le valamilyen növény, amitől nem látszott a patak további része.
   Elhúztam az "indákat", és olyan helyre bukkantam, amire nem számítottam. Bokrok és virágok voltak mindenütt. Madarak csicseregtek, pillangók szálltak. Az egyik el is repült közvetlenül mellettem. Tekintetemmel követtem, majd megpillantottam egy mesébe illő kis fahidat, ami a patak fölött húzódott.
   Nem hittem a szememnek. Bár a távolban láttam egy fűnyírót és néhány házat, egyedül éreztem magam. Még szerencse, hogy London külvárosában volt a suli.
   A hídhoz vittek a lábaim. A faszerkezet közepén megálltam, lehajtottam a fejemet, majd a nyakamban pihenő nyaklánchoz kaptam és keserves zokogásba kezdtem. Hangosan mondogattam: "miért?", míg egy kezet nem éreztem a vállamon, és a nevemen nem szólított valaki.
   Ijedtségemben jobb kezemmel egy erőset lendítettem "támadóm" felé. De ez óvatlan tett volt tőlem. A kezemben nyugvó láncot a hirtelen lendülettől kiszakítottam nyakamból. Amikor meghallottam  a csobbanást, rögtön tudtam mi történt. Zihálva a mellettem állóra pillantottam. Nagy meglepetésemre Michael állt előttem, de nem foglalkoztam vele. Gyengéden ellöktem, majd a vízbe ugrottam, fájdalmasan felnyögve. Négykézlábra ereszkedtem a vízben, ami teljesen ellepte a karomat és a lábaimat is. Csak fejem és felsőtestem látszott ki a vízből. Kétségbeesetten túrtam az iszapot és görgettem el a köveket, míg meg nem vágott egy üvegdarab. Fájdalmasan felsikítottam és kivettem a kezemet a vízből. A kézfejem végig volt hasítva, ömlött belőle a vér. Felpillantottam az égre kínomban, s amikor visszanéztem  volna a vízre, hogy tovább keressem az elvesztett tárgyat, megláttam, ahogy Michael a vízben áll, karjai, nadrágja vizesen, és engem néz, aggódó tekintettel. Kezében a patakból származó nedves föld és néhány kavics volt. Nem értettem, miért fogja, és nem dobja vissza a vízbe. A másik kezére néztem. Ott csüngött az én, gyönyörű emlékeket őrző, pillangós nyakláncom. Bal keze erősen szorította.
   Ekkor éreztem először, hogy a szorítás lehet jó és bizalmat adó. Nem olyan, mint amilyet én régebben megtapasztaltam. Nem törődtem a vérző kézfejemmel, sem a vizes nadrágommal, pólómmal, vagy esetleg cipőmmel. Merengve néztem Michael kezét, míg fel nem fogtam, mi is történt. Megtalálta a nyakláncom ebben a szutykos, iszapos, zöld vízben! Nem tudtam hinni a szemeimnek. Évek óta nem éreztem akkora örömöt, mint abban a percben. Felálltam, rohanni kezdtem ledöbbent barátom felé, aki meg sem mozdult. Kevesebb, mint fél méterre megálltam, mire szétnyitotta a markát, és a vérző kezemet nézte. Kikaptam ujjai közül drága nyakláncomat. Szemeim bevizesedtek.  Mellkasomhoz kaptam kezeimet, benne pihent a nyaklánc és meglepetésemre egy kicsi kagyló. Michaelre terelődött könnyes tekintetem, aki halványan mosolygott rám.
 - Köszönöm. Nagyon köszönöm - mondtam, miközben a sírás erőt vett rajtam. Térdre ereszkedtem, úgy hullattam tovább a könnyeimet. Michael bizonyára megijedt a reakciómtól. Két gyors lépés után megállt mellettem, majd leguggolt. A vállaimra tette a kezét, ami még a ruhán keresztül is hideg volt a patak vize miatt. Felnéztem, mire szembetaláltam vele magamat. Mélyen a szemembe nézett. Csillogó, barna szemeiben láttam az aggodalmat és a törődést. Elkaptam a tekintetemet, erre elmosolyodott és a vállamnál fogva felhúzott, majd kisegített a patakmederből. Nem bírtam ránézni. Nem akartam, hogy lássa könnyes arcomat, ami vörösen égett.
   Hallottam, ahogy halkan megszólít, kezeit ismét a vállamra teszi. Megpróbált maga felé fordítani, de a testem akaratom ellenére makacskodott. Fáztam és dideregtem. Ruháim átáztak, a cipőm megszívta magát vízzel és iszappal, ami minden lépésemnél vagy mozdulatomnál cuppogó hangot adott ki.
 - Fanny, jobban vagy? - Bár valamennyire már megnyugodtam, mivel tulajdonom a kezemben hevert, még mindig zaklatott voltam. Nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam. Amikor remegő ajkaimat válaszra próbáltam bírni, Michael a karomnál fogva egy szempillantás alatt maga felé fordított, és azzal a lendülettel szorosan magához ölelt. Nem tudtam mire vélni a reakcióját. De meg kell, hogy mondjam, jól esett a karjai szorítása. Olyan volt, mint ahogy az unokatesóm ölelt át az utolsó találkozásunkkor, ami öt éve volt lassan.
   Éreztem, hogy még jobban magához szorít, ez zökkentett ki rövidke gondolatmenetemből. Rég nem éreztem ezt a fajta törődést, ha lehet így mondani, szeretetet, mint abban a pár percben. Éreztem, hogy újra elerednek a könnyeim. Próbáltam magamtól szelíden eltaszítani, de szorítása egyre erősebbé és erősebbé vált - míg meg nem szólalt.
 - Mi történt veled? Miért olyan fontos neked ez a nyaklánc? Miért költöztél ide? Mit titkolsz előlem és a többiek elől is annyira? - Ahogy ezek a szavak utat törtek a levegőben és meghallottam őket, lassan erőtlenebb lett az ölelése. Szépen lassan elhúzódott tőlem a felsőtestével, s jobb kezével gyengéden megfogta az államat, amit megpróbált felemelni. Nem engedtem neki. Megszorítottam a karját, hirtelen magamhoz húztam, mire ő összekulcsolta a hátamon a kezeit, mintha egy puha párnát karolna át alvás közben, az én egyik karom pedig a vállán és a mellkasán pihent.
 - Kérlek, ne engedj még el! Hadd öleljek meg végre valakit - mondtam, még mindig sírva.
 - Nyugodj meg. Nem foglak elengedni. Látom, szükséged van valakire. Nem tudsz majd levakarni magadról, Nida - mondta mosolyogva.
 - Nida? - húzódtam el tőle már nyugodtabban.
 - Gondoltam, a Nida jó becenév lehetne neked. A Lolból egy harcos, aki át tud változni tigrissé, mint te. Vagy a pöttöm jobban tetszene? - röhögött, mire gyengéden oldalba csaptam.
 - Hogy lehetnék pöttöm, ha százhetven centi vagyok? - kérdeztem, egy óriási tüsszentés kíséretében. -  A Nida mondjuk nekem is tetszik - mosolyodtam el végre lehajtott fejjel. Mire felnéztem, Michael sehol sem volt.
 - Michael! Hol vagy? - Elindultam egy nagy fűzfa irányába, ahol a fiú hagyta a cuccait. A gitár a fának volt döntve, táskája a földön hevert. Mikor meg akartam kerülni a fát, valaki erősen belecsípett mindkét oldalamba, ami nagyon csikis volt. Próbáltam az illetőt lerázni, de nem sikerült. Utolsó nagy lendületemnek hála a földön végeztem, de még akkor is röhögtem, mint egy bolond.
 - Neeeeeeeee, Michael, hagyd abbaaaa! Ne már! - sipítoztam.
 - Akkor mondj el mindent - mondta fenyegetően.
 - Oké, oké, meggyőztél, csak hagyd abba! Légyszi! - Abban a pillanatban abbahagyta a csikizést. A földön feküdtem, mikor elkezdtem tüsszögni. A támadóm a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon. Felálltam, majd így szóltam.
 - Köszönöm, Zed - mondtam, gonosz vigyorral az arcomon.
 - Honnan tudod, hogy van olyan karakter? Csak nem egy kis kocka vagy véletlenül? - kérdezte ledöbbent arccal, kitágult szemekkel.
 - Tizennyolcas szintű vagyok, és Lucian, Lux, Lulu és Zed a kedvenceim - vágtam rá büszkén, utána még egyet tüsszentve. Barátom se szó, se beszéd fogta magát, a fa alá ment és nagyon matatott valamiért a táskájában. Közelebb jött hozzám, miután megtalálta, amit keresett: két müzli szeletet és a pulóverét.
 - Gyere közelebb!
   Engedelmeskedtem. A kezembe nyomta az édességet, majd a hátamra terítette a pulóvert és két kezemmel összehúztam a mellkasom előtt. Megköszöntem, majd szó nélkül, egyszerre indultunk meg a fa irányába. Leheveredtünk, majd Michael komolyan megszólalt.
 - Akkor elmeséled nekem? Az egész gyerekkorodat, meg mindent? - Bólintottam.
 - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gróf, aki a feleségével, a fiával és az ikerpár lányaival élt...